Rozgonyi Úti Általános Iskola

KÉPGALÉRIA >>>

Az idei utazás volt iskolánk hetedik olyan programja, amelynek során a Határtalanul! pályázat segítségével határon túli magyarlakta területeket látogathattak meg aktuális hetedikeseink. Május 13–17. között a történelmi Délvidék Szerbiához tartozó részével ismerkedtünk, amit ma a köznyelv és a szerb közigazgatás Vajdaságnak nevez. Az első napon a határátkelés után Szabadkára látogattunk, ahol városnéző túrán vettünk részt. Felkerestük a leghíresebb épületeket és emlékműveket, szobrokat. A gyerekek szövegeket olvastak fel nevezetes személyiségekről és írásaikból. Nemzetiszínű szalagot kötöttünk Kosztolányi Dezső új szobrához. Sikerült bejutnunk a Városházára, annak nagytermébe, amit a helyi múzeum munkatársa mutatott be a csoportnak. Palicsfürdőn is megemlékeztünk ismert és a közvélemény által elfelejtett nagyjainkról, s közben megcsodáltuk az egykori csodálatos fürdőhelyet. Magyarkanizsára, testvérvárosunkba érkezve elfoglaltuk szálláshelyeinket, s egy kis városismereti sétán vettünk részt.

A második napon egész nap novemberi időjárási körülmények között zajlottak programjaink. Délelőtt testvériskolánkat, a magyarkanizsai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolát látogattuk meg. Csoportokra osztva tanórákon vettünk részt, ami érdekes élményt jelentett mindannyiunknak. Ezután Bíró Edit igazgatónő beszélt intézményéről, majd a decemberi jótékonysági vásár bevételéből (73 000,- Ft) megvásárolt könyvcsomagunk átadása után Zentára indultunk. A Délvidék legmagyarabb településén a Városháza Zentai Csata Emlékkilátóját tekintettük meg, ami tulajdonképpen egy múzeum. Sétát tettünk (a zuhogó esőben) a Tisza-partra, majd a múzeumnak ható, de valójában működő tűzoltólaktanya mézeskalácsházra emlékeztető szecessziós épületegyüttesére feledkeztünk rá. Az ebéd után továbbutazva Ada érintésével megpróbáltuk eltolni helyéről a moholi templomot, ahogy azt egy tréfás pecellói atyafi ajánlotta a helyieknek a felolvasott népmesében. A Bánságra átbuszozva a délvidéki magyarság egy kultikus nemzeti emlékhelyére, az Aracsi Pusztatemplomhoz vezetett – alig járható – utunk. Keddi szállásunkat Törökbecsén foglalhattuk el, ahol mindenek előtt a temetőben épségben fennmaradt Hungária-szobrot, egy 1848/49-es emlékművet ismertünk meg.

Szerdán a magyarság délvidéki tragédiái egyik legújabbikának emléket állító csúrogi emlékműnél róttuk le kegyeltünket az áldozatoknak. A török kor végigkísérte utunkat, ennek részeként néztük meg a karlócai Békekápolnát és a nándorfehérvári várat, ahol a gyerekek a helyszínen eleveníthették fel és gazdagíthatták új ismeretekkel egyik legdicsőségesebb korszakunkról meglévő tudásukat. 3. és 4. napi szállásunkat mindezek után Székelykevén, ezen a kis Duna menti magyar szigeten foglalhattuk el. Az első ijedtség után mindenkinek nagy élményt jelentett az, hogy családoknál lettünk elszállásolva. Este megtekintettünk egy animációs filmet a nándorfehérvári ütközetről, s megismerkedtünk a bukovinai székely-magyarság kálváriájával.

Csütörtökön elsőként Fehértemplomra utaztunk, erre az egykori német többségű bánsági településre. (Odafelé utaztunkban a gyerekek láthatták az európai sivatagot, a Delibláti-homokpusztát, s némi földrajzi ismeretekkel gazdagodtak.) A városban megemlékeztünk német eredetű nagyjainkról (Maderspach család, Herczeg Ferenc), majd a katolikus templom plébánosa, Bogdán József papköltő fogadott minket gyülekezete egy tagjával, Fischer Edittel. Megható pillanatokat éltünk át, olyanokat, amelyek megtalálásáért hozták létre talán ezt az egész programot. Megérthettük, mekkora fájdalom és hűség az, amikor anyanyelvünket ezen a végvidéken már csak egy nyugdíjas német pedagógus és egy roma származású egyházfi igyekszik ápolni ott, ahol a Monarchia korában virágzó – főként német – kulturális élet folyt. Ajándékul saját verseivel és egy Nagy Gáspár verssel leptük meg a plébános urat, aki meghatódva említette, hogy soha nem gondolta volna, hogy erre valaha is sor kerül, s hogy templomában talán száz éve nem volt egyszerre ennyi gyermek… Nagy kaland volt busszal együtt kompra szállni, és a balkáni hangulatú Ópalánkáról áthajózni Ráma várához. A reggel elállt eső bizakodással töltött el minket, de sajnos keserű csalódást kellett átélnünk utunk végcéljánál, a Vaskapu-szoros bejáratát őrző Galambóc váránál. Bár a várterület még egy óra erejéig hivatalosan nyitva tartott, a nem éppen kedves helyi hivatalosságok még a buszról sem engedték leszállni a csoportot, nemhogy közelebbről megcsodálni azt az erődítményt, ahol Rozgonyiné Szentgyörgyi Cecília megmentette Zsigmond királyt és Rozgonyi Istvánt, iskolánk utcájának névadóját. Mintha az ég is minket siratott volna, az újra rázendítő eső Székelykevéig kísérte utunkat. A vacsora előtt a székelykevei gyerekek egy csoportja tartott nekünk citera- és népdalbemutatót.

Az ötödik napon a hosszú hazaút várt ránk. Ennek során felmentünk a zimonyi Hunyadi-toronyba, s Pétervárad erődjét is megcsodáltuk. Újvidéken átutazva verseken keresztül ismerkedtünk meg Tamkó Sirató Károllyal, így ő is részévé vált a több tucatnyi tagot számláló történelmi és kulturális úti arcképcsarnokunknak – nagyjainknak. Zomborban újabb fontos személyiségekkel „találkoztunk”, s végül megkoszorúztuk a város szülötte, Schweidel József, aradi vértanú tábornok új szobrát.

Az élmények esszenciáit a gyerekek fogalmazásokba öntve örökítik meg munkafüzeteikben, hogy az írásokkal az értékelő foglalkozás során majdan mindannyian megismerkedjünk.